Tisztán csak kenyérrel
Köztudott, hogy a kenyeret nem csak mi emberek, horgászok, hanem a halak is kedvelik. Kárász, domolykó, de legfőképp a paduc. Ezzel a szakirodalom is egyet ért és vannak fejezetek, ahol részletesen tárgyalják a paduc kenyérrózsával történő horgászatát.
Ennek ellenére egyre kevesebben használják csalinak és még kevesebben etetés céljára. Érthető is ez, hisz ha „belekóstolunk” napjaink etetőanyag kínálatába, akkor szinte minden gyártó palettáján megtaláljuk a kimondottan paduc horgászatára összeállított keveréket.
Vannak közöttük hatékonyak és kevésbé hatékonyak, de összességében elmondható, hogy igen jól „működnek”, és ha figyelembe vesszük az ár-minőség arányt, akkor szinte mindegyikre ráfogható, hogy valamilyen szintig kielégítik a horgászok és nem utolsó sorban a halak igényeit.
De mi van a kenyérrel? Képes felvenni a versenyt az etetőanyaggyártók boszorkánykonyhájával? Egyesek azt tartják, hogy nem, főleg mi, a fiatalabb generáció, akik már behunyt szemmel, csupán szaglásunkra hagyatkozva is képesek vagyunk gyártókat és etetőanyag típusokat néven szólítani és rangsorolni. (Véleményem szerint, ma már az etetőanyagok egy olyan szintre léptek, melyet nehéz más, házilag készített csalétkekkel helyettesíteni. De a hétvégén számomra is bebizonyosodott, hogy nyári időszakban a friss kenyér is megállja a helyét, mind csaliként, mind pedig csalétekként.)
A másik tábor, az idősebb generáció nem így vélekedik. Közöttük még vannak horgászok, kik ma is, ha paduchorgászatról beszélnek, csalinak és etetőanyagnak is kizárólag házi, kemencében sült friss kenyérre esküsznek. Sőt vannak régiók Erdélyben, ahol még napjainkban is fő csalinak számít a kukoricamálé, azaz ahogy felénk mondják a puliszka mellett.
Nálunk „Marosmenti” horgászoknál ez már úgymond „divatját múlta”, de tőlünk mindössze 50-100 kilométerre a Kisküküllő, vagy a Nyárád mentén a horgászok nagy része kenyérrózsával csalizik, és eredményeik bizonyítják, hogy nem hiába. Erre igaz a mondás: „ahány ház annyi szokás”.
Bevallom, én is az etetőanyag, csonti párti vagyok, és csak egy kényszerhelyzet miatt tűztem friss kenyérbelet a horog hegyére.
Délutáni paduchorgászatra indultam a közeli Maros folyóra, útba ejtve a horgászboltot csali és etetőanyag ügyben, ahol nem várt hír fogadott. Nem érkezett meg a csonti szállítmány. Anélkül meg… etetőanyagra sincs szükségem.
Kényszermegoldásokat keresve, eszembe jutott néhány lehetőség, melyet amúgy is már rég ki szerettem volna próbálni, de mindig ilyen-olyan ok miatt lebeszéltem magam a dolgokról. Hát itt az ideje próbálkozni! Vissza nem térő alkalom, ki tudja mikor nem lesz még csonti a horgászboltban.
Meggyel domolykózni – az idősek legendákat mesélnek hatalmas, meggyel fogott domolykókról - ki fogom majd próbálni.
Kukoricával domolykózni – nem jött el még az ideje.
Kenyérrel paducot – ezt fogom ma csinálni…
Horgászboltból át a szemközti kenyérboltba, és a néhány kiló etető helyett, egy kiló friss szeletelt kenyér került a keverő vödörbe… így jártam. Egyszer horgászboltban szerzem be a csalit, most meg kenyérboltban. Holnap meg lehet, hogy a zöldségesnél keresem? Ki tudja.
A paducra való horgászat nem új nekem, hisz a Maros partján nőttem fel, volt időm az évek során tapasztalatot gyűjteni, azonban kenyérrel sosem próbáltam.
Nem sokat tudva a technikáról, csupán a hallottakra és az olvasottakra hagyatkozva néztem elébe a délutánnak.
Egyszerű a dolgom: szereléket összeállítani, néhányat dobni, majd szendvicset készíteni a halaknak és asztalt teríteni, végül meg egyszerűen horgászni.
Egy 8 méteres BENZAR POLE névre hallgató spiccbotot vittem magammal, mely az elmúlt horgászatok során már bizonyította rátermettségét a feladatra…
Annyit változtattam, hogy a 8 méteres eredeti bothosszt a nyéltag kivételével, 1,5 métert rövidítettem, így 6,5 m-esre állítottam be a szereléket. Ez pont elegendő a kellő távolság meghorgászására és gyorsabb is a bot ezen a hosszúságon, amit a villámszerű paducra jellemző kapások meg is követelnek.
Úszóból az 1 grammos piros antennás Dínót választottam, melyet egy nagyobb 0, 8 grammos főólommal és egy 0, 2 grammos jelzőólommal súlyoztam.
Főzsinór 0, 18 mm-es FireFish Grey Power Soft Feeder-Match horgász zsinór. Előke 0, 11 mm-es, végén meg egy vékony húsú 12 méretszámmal ellátott MARUTO horog.
Most következne az etetőanyag márkájának megnevezése, de helyette csak annyit mondok, friss, még meleg szeletelt kenyér. Nehezéknek jó darab kövek, cérnával körbetekerve és kész a halaknak szánt szendvics. Lehet az asztalt teríteni!
Alapozó etetésnek 4-5 szendvicset dobtam, amit majd a halak kapókedvüktől függően félóránként, óránként egy-két kisebb szendviccsel pótoltam.
Mint minden finomszerelékes horgásztechnikánál, így itt is érvényes az arany mondás: az eredményesség egyik legfontosabb követelménye a pontos etetés, ezért jó összpontosítani arra a néhány másodpercre.
Az etetés után nem kis fejtörést okozott, hogy mi módon tűzzem horogra a friss kenyérbelet, hogy az a dobásokat is álja és a halaknak is ínyükre legyen.
Megint csak a hallottakra hagyatkozva egyszerűen csíptem egy kis darabkát, majd feltűztem a horogra és egy gyenge szorítással fixáltam..
2-3 dobást simán kibír, ha csak… nem akasztunk halat...
Az első dobásnál alig engedtem az úszót fél métert máris kapást észleltem. Akasztás, és egy kis domolykó védekezett a horgon…
Kb. fél órát kellett várnom az első, úgymond paducos villámszerű lerántásra, melyre sikerült időben reagálni és szákba terelni az első méretesebb paducot is. Ekkor már sejtettem, hogy működni fog a dolog, ha nem is fogom tele a haltartód, de hal nélkül nem maradok.
Ahogy telt az idő, a kapások egyre gyakoribbak lettek (beállt a hal az etetésre) és egyre gyakrabban fárasztottam. Meglepően szépen működött a kenyérbeles módszer, ízlett a szendvics a halaknak.
Folyamatosan fogtam a halat szinte minden eresztésnél volt kapásom, ami legtöbbször fárasztás követett. Mikor a kapások ritkulni kezdtek, akkor újabb szendvicset „tettem az asztalra” és újra beindult a szekér. Jöttek a halak egymás után!
A nap végére sikerült néhány szebbecske paducnak, domolykónak és egy kis őnnek is megmutatni haltartóm belsejét. Az átlagméret nem volt nagy, talán még a fél kilót sem érte el, de így is tökéletesen elégedett voltam az eredménnyel, főleg ha arra gondolok, hogy ez csupán egy kényszermegoldás eredménye.
Sőt, ez bíztatást adott arra, hogy még több, már lassan feledésbe merülő csalit, módszert kipróbáljak. Az hiszem, következő horgászatomra zöldségesnél fogom beszerezni a csalit…Úgy legyen!